Olaszországban nagyon megy a cseresznyézés, jobban, mint itthon. Ez egy elég gyakran elkészített recept. Eltér a megszokott, magyar pitétől, egy kicsit "masszívabb". Ezért egy meleg nyári napon, egy hideg leves után pompásan esik. 

Hozzávalók

Tészta
2 tojás
1 tojássárgája
só
32 dkg liszt
15 dkg vaj
8 dkg cukor

Krém
40 dkg cseresznye
1 ek cseresznyelikőr/pálinka
10 dkg cukor
4 tojás
200 ml tejszín
kb. 50 ml tej
5 dkg liszt
1 kk vaníliakivonat
só
narancshéj, fahéj ízlés szerint

Először összegyúrjuk a tésztát: a lisztet a hideg vajjal, sóval, cukorral és a tojásokkal egynemű masszává gyúrjuk, és a hűtőbe tesszük, ahol legalább egy órát pihentetjük. Lisztezett deszkán kinyújtjuk, kivajazott, lisztezett pite (vagy más) formába egyengetjük. A tésztát villával megszurkáljuk, 170 fokos sütőben, 15 percig sütjük. Közben elkészítjük a cseresznyés tésztát. Felverjük a tojásokat a cukorral, majd belekeverjük a többi hozzávalót: beleszitáljuk a lisztet, a sót, a cseresznyepálinkát, a tejszínt, a tejet, a vaníliát. Ha a tészta megsült, lehűtjük. A cseresznyéket szépen elhelyezzük rajta, majd felöntjük a tésztával. 170 fokon kb. 30 percig sütjük. 

Kezdetben volt a konyha, ahonnan az étel, az élet indult. Vagy kezdjük a kályhánál..melyik házibuli csúcspontja ne a konyha lenne?

Az étkezés funkciója mára odáig alacsonyodott, hogy pusztán "valamiként" tekintünk rá, amit ha beteszünk a szánkba, majd egy két-rágás után a gyomrunkba jut, utána a hétköznapi teendőnket folytatni tudjuk. Az ételek élvezetére, az ízekre, a fűszerekre, a színekre kinek van ma már ideje? Főzni?! Azért van a sok félkész étel a nagy mélyhűtő pultokban, hogy időt spóroljunk, és sok más, sokkal fontosabb dolgot tudjunk helyette csinálni. Odáig, hogy már a hűtőig is lusták vagyunk kimenni, vagy  a telefont felemelni és inkább az átlagosan másfél óra kiszállítási idővel dolgozó netpincérről rendelünk, majd balhézunk a műanyag dobozban lötykölődő hideg étel fölött. Odáig, hogy semmi kapcsoltunk nincs avval, amit elfogyasztunk. Odáig, hogy az ételeink egy jelentős részét a tátott szájú kukának adjuk. Odáig, hogy az étel élvezete már nem elég, mellé feltétlenül kell még valami plusz: zene, tv, rádió, számítógép...a lényeg, hogy egyszerre legalább három érzékszervünket izgassa valami. Az számít ritka esetnek, és azt nevezzük "romantikus" vacsorának, ha egy pár leül, és egymás kezét fogva együtt fogyasztja el a vacsoráját. Csendben, békében és nyugalomban. 

Álljunk meg egy pillanatra és nézzünk szét. Nagy rohangálást fogunk látni, és sokan nekünk fognak jönni. Először.

A blog a Kelenföldi éttermek/büfék bemutatása céljából jött létre. A stratégia azonban több tényező miatt is változott.

1. Már sem Ágnes, sem Edith nincsen...

2. Az összes helyi éttermet kipróbáltuk a környéken (amit az ebédidő szűkössége megenged)

Úgy döntöttem, hogy továbbírom a blogot, mindig egy kicsit másról, a gasztronómiától teljesen sosem elszakadva. Segíteni szeretném a hazai vendéglátást, mert azt gondolom, hogy mindenki képes a változásra, persze csak akkor, ha a gőgöt, a becsvágyat félre tudja tenni és a jó tanácsokat képes elfogadni. Magyarország nagy gasztronómiai hagyományokra tekint vissza, kár lenni mindent teljesen elfelejteni. Ne féljen senki változtatni rossz szokásain, mert sosem késő. Igyekszem jó, külföldi példákat is írni. A gonoszkodás sosem célom, de néha az ember akarva-akaratlanul átesik a ló túloldalára, mert nem bírja el a klaviatúra azt, amit egyesek "vendéglátás" címén művelnek...

Remélem, hogy legalább annyi örömötöket lelitek az olvasásban, mint én az írásban. Jó szórakozást és jó evést! ;)

Zsófi

Kiabálás, óriás zaj, ezer robogó, zebrán rohangáló szoknyás lányok és 'ciao bellák" .Róma 2015 júniusában, a csak látszólag teljes káosz fővárosa. Azt azonban érdemes tudni, hogy a slow-mozgalom innen indult világ (nyugat)hódító útjára. Az olaszok, habár úgy tűnik állandóan rohannak, mindig tartalmas(!) időt szánnak az étkezésre. 

A pultnál gyorsan felhörpintett kávé és cornettó szent, csakúgy mint egy tányér meleg étel és a bor. Itt lehet inni egy pohár bort az ebéd mellé és utána nyugodt szívvel autóba ülni. Itt énekelhet a pincér felszolgálás közben, mint ahogy az sem tilos neki, hogy bókoljon a étterem vendégeinek. A pincérek nem karót nyeltek, nem az ajtóban feszítenek, de nem is fárasztják a vendégeket a "hozhatok még valamit" kérdéssel. Akkor jön az asztalhoz, ha hívják, és nem szalad lábhoz, mint egy jó kutya, hanem odajön, mint egy ember. Ajánl, és nem mindig a legdrágábbat, hanem a legjobbat, a legfrissebbet. Azért teszi, hogy ne csak egyszer menjünk. 

A napsütés, az autópályasávokat középen elválasztó gaznak számító leandererdők, a júniusban is langyos tenger és a hangosan roppanó callonik mellett, a következőkkel találkozhat az, aki ellátogat az édes élet országába.

Ha a piacon veszel egy almát és a sajtosnál akarod lemosatni, megfogják és megmossák. Sőt, mosolyognak is mellé. 

Ha a pékségben megkérdezed, hogy miért az van kiírva, hogy "magyar" aprósütemény, azt mondják, azért, mert ezt találtuk ki. Amikor pedig megmondod, hogy magyar vagy és ennek a süteménynek semennyire nincs köze a magyar ízekhez, 10 percig könnyesre nevetitek magatokat.

Ha egy péküzembe beállítasz hajnalban, nem azt mondják a könyékig lisztes kezű bácsik, amit megszoktunk, -úgyhogy le sem írom-, hanem, hogy mi van kész, mi meleg és mit kérsz.

Ha az étlapon nincs olyan étel amit szeretnél, nem kezdenek el mentegetőzni, hogy miért, hanem azonnal ajánlanak egy hasonlót, vagy kitalálnak és elkészítenek egy másik ételt.

Ezenkívül tényleg olyan a pizza, a legkülvárosibb, legkisebb kis bódéban is, mint sehol máshol. És a kávéval sem nagyon lehet mellényúlni.

A hajnali városnézés mellé pedig ehetünk friss panna cottát, szárított-cukrozott virágokkal. Ez az étel már nem élte meg a lefotózást. 

Zsófi

A harmadik formája a munkahelyen való étkezésnek (volt az otthonfőzés és az étteremben evés a kollégákkal) a rendelés. Ez azonban a legrosszabb (legkényelmesebb). És most azt is megtudjuk, hogy miért. Egyrészt, már annyit sem teszel meg az étel megszerzéséért, hogy kimenj egy étterembe, hogy legalább egy másik széken ülj 30 percet. Másrészt sosem tudhatod, hogy mit is rejt a kis doboz. Egy előző nap lesütött rántott húst, szottyadt sült "krumplival", összeesett salátával. Egy a műanyag doboz dobozban lötyögő, fényes-zsíros levest, amiben úszkál néhány szabályos, mirelit sárgarépa karika. Elég elszomorító látvány, főleg, hogy mindenki tudja, hogy nem így néz ki egy húsleves és alig bírja kivárni a vasárnapot, amikor anyu főz majd otthon.

Pontban délben, amikor megszólal a harang, a konyha megtelik. Sorban állnak a hűtőhöz, alumínium fólia le, műanyag doboz mikróba be és várjuk, hogy elkészüljön az íncsiklandó fogás. Az elkövetkezendő 10 percben néma lapátolás megy az asztaloknál, tápanyag bent van, mehetünk vissza  gép elé dolgozni. Majd délután újra a büfében találjuk magunkat, mert megéheztünk. Ez éppen elég elszomorító ahhoz, hogy ha eddig nem ezt a formáját választottuk a táplálkozásnak, ezután se tegyünk így, ha pedig igen, akkor gondolkozzunk el rajta...

Harmadrészt: a környezetszennyezés. Kocsival hozzák ki az alufóliával védett eldobható műanyag dobozba csomagolt, általában silány minőségű ételt. Drágán. (Van egyébként erre is alternatíva. Szállítanak már ki biciklivel, jó minőségű ételt is, visszaváltható dobozban. Ne ájuljunk el elsőre az áraktól, hanem kezdjünk el számolni.) Biztos, hogy nincs ennél jobb megoldás? Biztos, hogy pont az, ami az egyik legfontosabb az életben (ami életben tart) nem ér meg egy kis odafigyelést és valamennyit a drága szabadidőnkből? Mit is csinálunk helyette? 

Zsófi

Valószínűleg minden remíznél van egy remíz nevű étterem, bár, kocsma, kávézó vagy valami. Itt Kelenföldön a Remíz mellett bisztrót nyitottak. Kicsit zajos, kicsit koszos, de azért kedves hely. A kiszolgálásért a belvárosi éttermekből is jöhetnének tanulni. Ugyan nincs egy fölösleges kör sem lefutva, és általában mire beérnek, elfelejtik, hogy ki mit is kért inni, de a poharakat az asztalnál mi is meg tudjuk cserélni. A pultnál igazi kelenföldi élet folyik, már délben fél részeg néhány ember. Mi általában kint szoktunk leülni, ahol elég gyakran kell ismételgetni az elmondottakat, hiszen amikor az ember beszélgetni szeretne, ellentétben avval, amikor siet valahova, gyakran járnak a villamosok. Kintről nyomon lehet követni az imént említett helyiek útját a lépcső legfelső fokától a legalsóig. 

Általában menüt szoktunk enni, mert 990.- és még levest is adnak, meg egy pohár zsákbamacskát. Menü kétféle van, ezenkívül van 890 forintért is többféle étel. Majdnem minden levesben és főzelékben van liszt, mivel ezen a helyen habarnak, rántanak és olajat használnak. De mindezek ellenére az ételek finomak és persze mindig akad egy-két natúr szelet is, igen, salátaágyon. A szezonalitásról még van mit tanulniuk, az biztos. De kiszolgálásban nagyon ott vannak, az étel finom és nem is drága. És minden hétfő reggel fent van a heti menü a honlapon! 10/7

Zsófi

Ha az ember eldönti, hogy oda szeretne figyelni arra, hogy mit eszik, akkor bizony elég nehéz dolga van. Több lehetőség is van persze. Az egyik például, hogy minden délután bevonulunk a konyhába, természetesen miután hazajöttünk a piacról és nekilátunk főzni. Így megvan a vacsoránk is, és a másnapi ebédünk. Ezenkívül tudjuk mi van a tányérunkon, és nehogy azt mondja valaki, hogy így a családdal töltött értékes időből vész el, mert a konyhában is lehet beszélgetni. Sőt! Így még az is előfordulhat, hogy közelebb hozzuk szeretteinket ahhoz, amit egy villa segítségével bejuttatnak a szervezetükbe. Megismerik, hogy nem szétfőtt állapotban hogy néz ki a paradicsom, és miből van a tejberizs, meg a rántott hús. A konyhában töltött időt ne elpazarolt időnek éljük meg, ne azt érezzük, hogy mártírok vagyunk, akik a család szent oltárán feláldozzák magukat. Az étel ugyanis már lealacsonyodott arra a szintre, mint az autóba tankolt benzin. Erről a szintről akkor tudjuk újra felemelni, ha közünk van az ételhez, vagyis elmegyünk a piacra (következő bejegyzés, hogy hol, mikor, mire és hogyan figyeljünk), betesszük az aznapi ételt kis kosarunkba, hazavisszük és megfőzzük. Otthon. Együtt. A családdal.

A másik opció persze az, hogy minden nap ebédidőben korogni kezd a gyomrunk és keresünk valami másik helyet (eredetileg ez ennek a blognak is a szerepe), ahol megtömjük a hasunkat. Csakhogy például Kelenföldön elég nehéz: a jót, jó áron nem igazán jön össze, legalábbis nem mindennap.

Ezért főzzünk is, és együnk is a környékünkön található éttermekben, kifőzdékben, bárokban. Figyeljünk oda, hogy mit eszünk, és ne féljünk megjegyzést* tenni az étel minőségére.  A kritikával ugyanis építjük a minőséget. Ha csöndben maradunk, akkor kicsiben is ugyanaz a helyzet marad, mint nagyban...És szeressük, becsüljük az ételt, ami a tányérunkon van. És lehetőleg annyit szedjünk (igen, még ott is, ahol ugyanannyit fizetünk, ha félig vagy ha roskadásig pakoljuk a tányérunkat), amennyit meg is eszünk!

*A megjegyzés nem azt jelenti, hogy elkezdünk ordibálni a pincérrel a vendégek füle hallatára. Evvel maximum azt érjük el, hogy legközelebb egy köpés is lesz a rizskupacunk mélyén. 

Zsófi

Mit várunk a pincérektől? Ha pontosan el kéne mondani, pontokba szedni, dolgozatot írni belőle, akkor mit írnátok? Magyarországon nincs pincérképző iskola, persze okj-s képzést el lehet végezni, de azért az nem ugyanaz. Én a pincértől nem várok sokkal többet, mint a többi (normális) embertársamtól: végezze jól a dolgát. Van, aki azt gondolja, hogy vendéglátósnak és így pincérnek is születni kell. Szerintem van akiben adottak ezek a képességek (úgy értem, megtanították neki), és van, akinek egy kicsit többet kell tanulnia. De az is lehet, hogy elég lenne, ha a tánc és illemtanórákat visszatennénk az órarendbe és azokon mindenki egy kicsit jobban figyelne, mint az összes többi órán együttvéve. Nincs ugyanis fontosabb annál, hogy érzékenyek legyenek az emberek egymás iránt. Ha ez megvan, már csak a tányérral kell megtanulni egyensúlyozni, és nagyjából tudni, hogy mit lehet aznap enni.

Ahhoz, hogy a gasztroforradalom teljes legyen, minden fronton harcolni kell. Nem csak a vendéglátósoktól várható el az, hogy friss alapanyagból, jót főzzön, jó áron. Nem csak a pincértől az, hogy legyen kedves, készséges, gyors és tudja mindenre a választ.

Kedves étterembe járó embertársak! Nekünk is meg kell tanulnunk az étterembe járás szabályait!

Első lecke: megszólítás. Vagyis hogyan jelezzük a pincérnek rendelési, fizetési szándékunkat. A legtöbb helyen sajnos még mindig az a leggyakoribb, hogy a munkaidejében, a munkáját végző pincér halk pisszegést hall az étterem egyik eldugott asztalától "ne haragudjon, elnézést". Mire a pincér "nem haragszom, parancsoljon". A pincér megpróbál viccelődni, a vendég pedig még jobban megijed/megsértődik. Hölgyeim és Uraim a pincértől nem kérünk elnézést, mint ahogy a boltban sem, ha éppen nem találjuk a túrórudikat. Köszönjünk neki, majd közöljük, hogy mit szeretnénk. Az pincérek-eladók előtt ne legyünk zavarban, ne tördeljük a kezünket és ne harapdáljuk a szánk szélét. Egy emberrel állunk szemben, akit megszólítottunk, rendelünk, átadjuk neki a bankkártyánkat, vagy épp arról szeretnénk információt szerezni, hogy hol van valami, amiért mindjárt fizetünk is. A vendéglátós nem külön állatfajta, ugyanaz a hús-vér ember, mint mi. Néha ugyan emlékeztetni kell őt is erre, de előbb mindenki számolja össze, hogy hányszor kért elnézést a héten, azért, hogy kifizessen egy marhapörköltet!

Utóirat: Elnézést kérni akkor kell, amikor például egy nagy sporrtáskával arcba vágunk valakit a túlzsúfolt 4-6-os villampótló autóbuszon.

Zsófi

Nem sokat kell gondolkodni egy szép napsütéses tavaszi napon a Kosztolányin ácsorogva, hogy hova ülj be. Egy kicsit ugyan el van rejtve (még az ott dolgozó buszvezető bácsi sem tudta, hogy mögötte egy étterem van), de megéri megtalálni. A Tranzit Café helyén busz állomás volt. A hosszú betontető, az elöl csúcsosan kimagasló betonfejdísz jelzi: a hatvanas években épült. A buszok 2000-ben költöztek át az Etele térre, az állomás megmaradt, átalakult. Ahol régen az utasok a buszokra vártak, ma enni lehet és nem kell sokat várni sem a rendelésfelvételre, sem magára az ételre. 

Péntek volt, menü volt (2,3,4 fogásos). 1390 forintért kaptunk menüt: magyaros zöldbablevest, egy kevés rántással, jó sok zöldbabbal, és friss(!) sárgarépával. Ide már az a kép került fel, amihez a vakut kikapcsoltuk, mert avval együtt túlzottan visszaverte a fényt a leves tetején úszkáló zsírréteg. Ez nem lehúzás, egyszer csak rájönnek a leves-merők, hogy csakúgy, mint otthon, előbb felkavarjuk a levest, hogy a tetején álló zsírréteg ne egy vendég tányérjába landoljon, hanem igazságosan: mindegyikbe. A második fogás rakott krumpli volt. Az ínyencek kedvéért: kolbászos rakott burgonya. Evvel kapcsolatban (mivel a burgonya szón fennakadni már divatjamúlt) csak egy dolog: van kolbász nélküli? A második -második fogás bazsalikomos, olívabogyós, paradicsomos tészta volt. A tésztát nem főzték szét, a paradicsomos alap nem volt túl fűszerezve, igaz a bogyók nem voltak teljesen frissek. Desszertet már nem bírtunk enni, akkora adagok voltak. 

És amire különösen érzékenyek vagyunk: a kiszolgálás. Egy mosollyal ugyanis egy kevésbé jó ételt is el lehet adni. A Tranzit Caféban a pincérek kedvesek, készségek voltak. Nem nyúltak át az asztalunk fölött, szó nélkül elvitték újramelegíteni a kicsit hideg ételt. És volt egy-két kedves szavuk is a vendégekhez. Hétvégén nem utaznék ide érte, de egy hétköznapi ebédet megér. És még mindig Kelenföldön vagyunk, igaz már közel a körtér. 

Zsófi

Az van, hogy ennek a helynek nagyon nagy a híre, mindenki aki szereti egy kicsit is a hambit, azt állítja, hogy ez A NAGYBETŰS hamburgerező Budapesten. Kicsit szégyeltem is már magam, hogy még mindig nem voltam ott. Aztán eljött a nap amikor Ágnes autóval jött a munkahelyre és hát akkor kitaláltuk, hogy mindenképp útba ejtjük ezt a sokat emlegetett  helyszínt.

Ahhoz képest, hogy Kelenföld kies Alíz utcájában eléggé nem frekventált helyen található az étterem, meglepő hosszú sor fogadott minket fél 1 körül (igaz ez azért csúcsidő). Szerencsére azonban gyorsan feldolgozták a pénztárnál az igényeket, és sorszám alapján pár perc várakozás után meg is kaptuk a hamburgerünket. Igaz, az azért mindenképp hátránya volt a sorszámozásnak, hogy nem sorrendben készítették a hambikat, így az enyém később készült el mint a többieké, holott egymás után kértünk ki rendelés szerint, mégsem ennek megfelelően szolgáltak ki minket.

A hamburgerzsömlét megpirítják, a hús kellőképpen duci, friss alapanyagból készült, a zöldségek is frissek és ropogósak voltak a zsömlében. Mi mindannyian hasonlókat kértünk, így a más fajta burger élményről nincs közvetlen élményem. Hangosan nyammogtunk, nyaldostuk a  szánk szélét és élveztük a  napsütést a teraszon. Az van, hogy ennél jobb burgert én se nagyon ettem még idehaza, elég meggyőző volt az egész, úgy ahogy van.

A hátránya a helynek az elhelyezkedése, valószínűleg ha kicsit frekventáltabb helyen lenne, még nagyobb forgalma volna, bár lehet hogy ez tudatos döntés volt részükről, mégis nehéz megérteni hogy egy ilyen jó hamburgeres miért van ennyire a város szélén?

Másrészt a sorszámozás. Azt mondta a srác, hogy csupán két vaslapjuk van amin a húst sütik, így nem tudnak elég gyorsan kiszolgálni mindenkit, ezért van, hogy az én burgerem később lett kész. Ezt a magyarázatot mondjuk nem egészen értettem, de végül is még így sem kellett sokat várni, úgyhogy ez elnézhető hiba.

Kaja 10/10 ; helyszín és kiszolgálás 7.5/10

Edith