Én remélem, hogy eljön az az idő, amikor minden vendéglős rájön arra, hogy sokkal jobban jár, ha jót ad a vendégeknek és azok visszajárnak, miközben elterjesztik a hírt, hogy milyen jót ettek és milyen kedvesek voltak. Remélem eljön az az idő, amikor lesz olyan iskola, ahol nemcsak arra tanítják meg a pincéreket, hogy hogyan kell egyszerre 3 tányérral egyensúlyozni. Hogy lesznek olyan iskolák, ahol a főzés szeretetére tanítják meg a a leendő szakácsokat. Hogy ebben a nagyon gazdag gasztronómiai hagyományokkal rendelkező országban nem kell percekig törnöm a fejem, mikor egy-egy külföldi ismerős meglátogat, hogy vajon melyik éttermet mutassam meg neki, ahol egyszerű, de finom gulyáslevest adnak. Hogy eljön az az idő, amikor a külföldiek nem gondolják azt, hogy a gyros magyar étel. 

A helyzet persze egyre javul. Egyre több olyan étterem, bisztró, büfé, kávézó van, ahol szívesen (és nem csak a pénzükért) fogadják a vendégeket. Szívesen adják oda a frissen kinyomtatott papírt, amin a napi menü szerepel. Szívesen adnak egy pohár vizet az étel mellé, és nem mondják azt, hogy csak ásványvíz van. 

Ha nekem éttermem lenne, korán reggel felkelnék, kinyitnám az ajtókat, ablakokat. Friss terítőt tennék fel, és kiírnám, hogy mit főzünk aznap. Nem sokfélét, nem sokat, de azt jól. Az ajtóban állnék, vagy olyan embert állítanék oda, aki szereti az embereket. Aki szereti, azt, amit csinál. Hiszen az evés nem csak az emésztésből áll, hanem abból a sok-sok részletből amit csak szívből lehet csinálni. 

Olyan egyszerű lenne, mint minden más a világon. 

Zsófi